A mai autók mindenben jobbak, mint a régebbiek, és pont. Lényegben nincs olyan paraméter, amire igaz lenne a „régen minden jobb volt” mondat. Még azoknak is eláll a szavuk egy új MX5-ös Mazda, M-es BMW, Toyota Supra, N-es Hyundai, Alpine (sorolhatnánk a márkákat és típusokat) volánjánál, akik visszasírják a szervókorszak előtti kocsik közvetlen reakcióit. Ha kevesebb közvetlen autót építenek, az csak azért van, mert ennyire van igény, a többség mást vár a kocsiktól. Ugyanakkor, bár a modern autók minden technikai paraméterükben jobbak, ez nem jelenti azt, hogy 20-50-100 éve nem tudtak jó, megbízható, gyors, harmonikus vagy elegáns, szép autót készíteni. Csak azok annak a kornak a technológiáját tükrözik, ezek meg emezét. De akkor minek köszönhető a régi kocsik iránti, lankadatlan vágy? Nos, ennek sok oka van, és talán nem meglepő, hogy ezek egy része érzelmi. Az Auto Check Center szervizhálózat aktuális írásában ezek közül veszünk sorra kettőt:

A pénz

Aki azt hitte, hogy az anyagi érdek kimarad a motivációs listából, az nem ezen a bolygón él. Csakhogy az öreg kocsi kétféleképpen is ide tartozik. Az egyik, hogy akinek nem telik új autóra, az vesz egy használtat (pénz kérdése, hogy mennyire), majd elkezdi hangoztatni, hogy „mert ezekben még volt anyag”, „ezek még megbízhatóak” stb. Lehet, hogy egy zöldséges Merci futóműve még mindig délceg, egy régi Swift nagyjából otthon is szerelhető, egy francia dízel egymillió km-hez közelítve is húzza az igát, és mind kiváló volt valamiben anno, de ezeket a tényeket kiemelni, mint legfontosabb tulajdonságot, többnyire önáltatás. Egyszerűen jobb érzés, mintha azt mondaná, hogy „idáig jutottam a táplálékláncban”, vagy „sajnáltam új kocsira a pénzt”. Persze, vannak, akik elvből nem járnak új autóval, de a többség nem ilyen.

A másik kaszt a veteránosoké, akik általában megszállottak, és feltámaszta(t)nak egy bármit a romjaiból, mert ez a hobbijuk. Ennek tárgya lehet egy hajdan élvezetes autó vagy akár valamiféle nosztalgia (lásd a szoci autók restaurálását). Ők jellemzően simán ráköltik egy új autó árát egy régire. Egy részük közben azt gondolja, hogy az adott kocsi majd sokat ér, ha elkészül, de ez többnyire végül nem lesz igaz. Kiváló típus- és piacismeret, sok felesleges pénz, kötélidegzet és kiemelkedő restaurátori munka kell ahhoz, hogy egy hamvaiból feltámasztott gép tényleg értékes legyen, és a veteránosok többségénél legalább az egyik hiányzik. Valóban vannak kocsik és típusok, amelyek ára meredeken kilő, ahogy múlik az idő, de ezek jellemzően vagy újkorukban is sokba kerültek, vagy valamilyen autóipari legendát, mérföldkövet jelentenek. Lehet nagyot fogni a veteránozáson, de nem anyagi és kapcsolati tőke vagy tudás nélkül. Kifejezetten ritka, hogy egy fillérekből vett romhalmazból később sokmilliós befektetés váljon, miközben mint minden, nyilván ez is tanulható, ha valaki tényleg elszánt a kérdésben.

A nosztalgia

A nosztalgia furcsa jelenség. Még ha nem is gondolja valaki, hogy régen minden jobb volt, egy-egy tárgy, emlék, és igen, egy autó is felidézhet benne valamit, ami számára kedves. Ilyen mondatokra gondolunk, mint: „nagyapámnak/apámnak ilyen kocsija volt gyerekkoromban”. Érdekes módon lehet nosztalgiát érezni olyasmi után is, amihez soha nem volt közünk. A mai huszonévesek körében népszerűek tudnak lenni olyan autók, amelyekkel semmilyen személyes emlékük nem lehet, mert már gyerekkorukban sem nagyon futkostak az utcákon. Természetesen egy jól kitalált és összerakott kocsi, ami valamilyen szempontból jó (gyors, elegáns, különleges, kinek mi a vonzó), lehet szórakoztató akkor is, ha régi.

A nosztalgia érzése egyébként lehet általános is. Az ember tapasztalja a jelen világ nehézségeit, igazságtalanságát, ellentmondásait, és nem sokat tesz vagy tehet ellenük. Mivel a többség ezeket a jelenségeket problémaként, anomáliaként, elhajlásként tudja csak értelmezni a dolgok „rendes”, „normális” (értsd: ideális) menetéhez képest, ezért viszonyítási pontként kreál magának egy soha nem volt, letűnt kort, amiben mindezen értékek még a „helyükön voltak”, vagy legalábbis közelebb voltak az ideákhoz. Az emberek ebben a mesevilágban tisztelték egymást, a kocsikban volt anyag stb. Ezzel szemben az igazság az, hogy az autók kompromisszumos technológiai kialakítása (tervezett avulás és társai), az emberek viselkedése egymással és egyáltalán mindaz, amit mi anomáliaként kezelünk, valójában a világ rendes természete, mindig is az volt; igazságtalan, küzdelmes, tele ócska és jó autókkal, ócska és jó emberekkel, vegyesen.

Ha valaki a fentiek után azt gondolja, hogy ellene lennénk a veterán vagy csak öreg kocsiknak, téved. Egyrészt a használt autók javítása az egyik specialitásunk, másrészt mi is leltük már örömünket egy-egy öreg gépcsoda terelgetésében. Furcsák, nehézkesek, darabosak a maiakhoz képest (vagy épp rácsodálkozunk, hogy már akkor is tudtak jót): mindenesetre kívül helyezik a sofőrt, utast a megszokotton, a közhelyes „komfortzónán”, és épp ez adja az örömöt. Kirándulni is ezért jár az ember, miközben nem feltétlenül költözne vissza végleg a természetbe. Ráadásul az öreg vas közben megadhatja a „különleges/más/egyéniség” vagyok érzést is. Tehát nincs baj a régi kocsikkal, ahogy a veteránosok kasztjával sem. Csak közben érdemes a helyén kezelni a dolgot, és nem összeméregetni a régi autókat az újjal, ahogy az okosmobilunkat sem tesszük le egy tárcsás bakelittelefon mellé, hogy lám, a régi mennyivel masszívabb volt.

Illusztráció: PixaHive