Hétköznap reggel 8:15: egybefüggő kocsisor cammog az M1-M7 közös szakaszán Őrmező (boomereknek: Osztyapenkó) felé a szürke ég alatt. Az Audi rutinból lép ki a besorolást segítő sávra az Egér úti felhajtó tövében (az a sáv itt ugye az Egér útról érkezők életét hivatott könnyíteni), majd 250 fogcsikorgató métert követően újra kiteszi balra az indexet, és már tolja is be egy ijedős, álmos vagy csak óvatos hölgy Toyotája elé, tegyük hozzá, hogy nem szegve meg közben a KRESZ betűjét. A mutatványt „ha neki lehet” alapon egy kék Peugeot is előadja közvetlenül az Audi után (innen is üdvözöljük), szintén az elejére pofátlankodva. Kis késéssel kapcsol egy Maserati Levante, de tőle már csak a zsírosan felbődülő és gyorsan elhaló motorhangot kapjuk, mert egy bronzszínű SX4 öntudatosan kerékközre veszi az elválasztóvonalat, megakadályozva „élelmes” honfitársaink további áradatát abban, hogy őt megelőzzék. Így a szigonyos kocsi sofőrje hirtelen megáll az akadály mögött, szépen kiteszi balra az indexet. Nagyjából 10 mp és két autó után, mivel senki nem akarja beengedni, erőből bedugja az orrát, satufékre kényszerítve egy i30-as Hyundai-t, kis híján tömegbalesetbe kergetve a csak néhány arasznyira felzárkózó, spontán véd- és dacszövetségbe tömörült, addigra epét öklendező menetoszlopot.

Ez így megy mifelénk minden hétköznap minden reggelén, és talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy minden autópálya bevezetőjén, minden besoroló- és kanyarodósávban, minden hasonló torlódásnál, vagy akár anélkül is. És most nem az a kérdés, hogy amit szabad, azt illik-e. Nem is az, hogy hős-e, aki lezárja a sávot, vagy csak a káoszt növeli? Nem követelünk rendőrt minden ilyen esethez, még csak az elkövetők „fejét” sem. Nem számolgatjuk, hogy hány erkölcsös „birkára” van szükség ahhoz, hogy a többség gyávaságával(?), kultúrájával(?) visszaélőknek még megérje.

Mi, itt az Auto Check Center szervizhálózat legújabb bejegyzésében csak azt kérdeznénk, minek kellene történnie ahhoz, hogy ez megváltozzon. Nem írjuk le hosszan milyen az, amikor egy országban van közlekedési kultúra, a szerencsések már jártak ilyen helyen. Nem meséljük el, hogy a norvégok a sok száz lóerős autóikkal hogyan képesek órákon át 80-nal közlekedni (fartsgrense) a bosszantóan hibátlan autópályáikon. Hogy az amúgy mindenhol száguldozó olaszok hogy tudják percekig, mosolyogva várni, míg egy mazsola/turista/guidatore maldestro betalál egy parkolóba. Nem fejtjük ki, hogy a sokak által lebecsült „átlagamerikai” miként segít az utakon a bajbajutottnak.

A lényeg, hogy bár sok tekintetben igyekszünk egyre jobban közelíteni Európa régebb óta ragyogó csillagai felé, és a mindennapjaink mellett a konyhába, a nyelvbe is vastagon beszivárgott az amerikai csillagos-sávos kultúra, valahogy az aszfalt sávjain mindebből alig érezni valamit. És nem, ez nem lehet része egy nemzeti karakternek, vagy ha igen, akkor ‒ egy régi gyűjtemény címét idézve ‒ állítsátok meg a világot, mert tényleg ki akarunk szállni.