Ha két átlagautós találkozik a kocsijuk mellett (és nem koccantak, hanem csak úgy beszélnének egymással), nagyjából három kérdést tesznek fel, változó sorrendben: hány lovas, mennyit megy, mennyit eszik. Ezek a kérdések, témák azért is különösen „bájosak” , mert a napi használat, tulajdonlás, örömforrás szempontjából nagyjából érdektelenek és idejétmúltak.

A hány lovas kérdés mögött többnyire az a túlhaladott prekoncepció van, hogy a nagyobb abszolút teljesítményű autók izgalmasabbak, több élvezetet adnak vezetés közben. Ma már azonban papíron 200+ lovas autók is tudnak sárnehezek, lomhák és unalmasak lenni, miközben más típusokban 90 „ló” is elég a „bugihoz”.

A mennyit megy kérdése megint egy autóipari anakronizmus, múlt századi becsípődés. Az autózás mint életérzés abban a formában már nem létezik, őszinte hedonizmusa miatt felélte a bolygót és saját létjogosultságát. Ma szinte minden 20 évnél fiatalabb autó megy 160-at, nagyon sok eléri a 200-at, és nem keveset lekorlátoznak 250-nél, míg néhányat ott sem. De ami 160-at megy, azt legfeljebb 140-nel használják, amelyik 200-at, azt sem küldik többnyire 160 fölé, és amelyik 250-nél lekorlátoz, azzal sem nagyon tudnak tartósan 200 fölött haladni. Mert ilyen a közlekedés, ilyenek az utak, vannak jelentős bírságok, a komolyabb gyorshajtás a sofőrök zömének kívül esik a komfortzónáján (ezért fárasztó és fokozottan veszélyes) és mert a végsebessége közelében egy átlagautó brutálisan sokat fogyaszt (a nem átlag anélkül is), amivel el is érkeztünk a 3. kommersz kérdéshez.

A hivatalos, gyári fogyasztási adatokkal itt, az Auto Check Center szervizhálózat bejegyezései közt nem foglalkozunk, mert a mérési ciklusok pontatlanok, és könyvtárnyi irodalom, tudományos mérés igazolja, hogy a gyártók, ha nem is kifejezetten hazudnak, de ‒ mondjuk így ‒ a közölt fogyasztási adatokat nem életszerű használatra értik. Nem véletlen, hogy a vizsgaközpontokban a kormányzat (nemcsak a magyar) is gyűjteni fogja a valós adatokat, amit a gyártók majd a fedélzeti fogyasztásmérő manipulálásával tudnak befolyásolni és így tovább.

A kocsik fogyasztása persze régen is széles skálán mozgott. Míg egy európai kis dízel 20 éve képes volt 4 literrel járni valós, gyakorlati körülmények között, addig egy V8-as amerikai tepsi vagy egy európai, komolyabb luxusautó közelebb járt a 20 literhez, mint a 10-hez. Ehhez képest ma, sok évtized fejlődése nyomán ez teljesen ugyanígy van. Az üzemanyag hiába lett sokkal drágább, több lett az emberek pénze is. Hiába hoznak ki ugyanakkora fogyasztásból ma már dupla teljesítményt, ha a súly is majdnem ugyanennyit nőtt, miközben az elégetett energia egy része segédrendszerek működtetésére megy el, ideértve például a károsanyag-kibocsátást csökkentő eszközöket is. Ami valóban változott, és jelentős részben túlhaladottá teszi a „mennyit eszik” kérdést, az a fogyasztás mint költségtényező fajlagos súlya az adott autó teljes birtoklásához képest.

Minél fiatalabb a kocsi, annál nagyobb az éves értékvesztése, de annál kevesebbet van szervizben, míg a korral az értékvesztés csökken, de szervizköltség nő. Összességében egy magánszemélynek egy normálisan karbantartott autó birtoklása tízéves távlatban nagyjából 100-150 ezer Ft. havonta a vételáron felül, amiből az üzemanyag költsége legfeljebb 20-50%-ot tesz ki, persze nem mindegy, mennyit megyünk vele. A többi a már említett értékvesztés mellett a szerviz, a biztosítás, a gumik, adók, hitel esetén a kamatok, illetékek, díjak (parkolás, autópálya), de mosóba is kell vinni néha. Tehát az, hogy 5-6, vagy 8-9 litert fogyaszt egy kocsi, a havi benzinszámlában jelentős különbség, de a teljes költségnek már egy jóval kisebb része. Emellett a vezetési stílus akár 20-40%-os különbséget is jelenthet a fogyasztásban, amit az útvonalválasztástól a használat módján át számos további tényező befolyásol, hiszen egy kocsi, ha egy órát araszol járó motorral a dugóban, 100 km-re vetítve akár 60-80 litert is „ehet”. Ehhez képest nem mindegy, hogy autópályán 6-ot fogyaszt vagy 8-at?