A vezetni tudás evidens annak, aki naponta autóval jár, élvezeti faktor annak, aki szereti a kocsikat, lidércnyomás annak, aki most próbálja megszerezni és nem elég rátermett, fárasztó rutin a hivatásosnak és mindig új kihívás a kocavezetőknek. Mindenkinek mást jelent, ráadásul a kategóriák átjárhatóak, ahogy az idő múlik, az egyén változik és a szerepek átfolynak egymásba. Az Automeister szervizhálózat legfrissebb cikkében megpróbáljuk áttekinteni, mikor kellene jogsit szerezni, mikor kellene visszaadni önként, és hogyan is kéne túlélnie mindenkinek a kettő közötti évtizedeket.

Mikor „csináltassunk” jogosítványt?

Még ha csak „csináltatni” kellene, mint a frizurát, de a folyamat nemcsak drága, hanem rendszerint a többségnek a mai forgalom mellett stresszes is, akár kudarcokkal terhelt. Az alapszabály az lenne, mint minden más készségnél, a zongorázástól a rajzolásig: minél korábban kezdi valaki, annál magabiztosabb és ügyesebb lesz. Nem véltelen, hogy az autóversenyzők zöme néhány évesen már gokartban ült. Persze mókásnak szánt illusztrációnk dacára nem arról van szó, hogy pelenkából alig kinőtt kicsiket kellene kiengedni az utakra, de bizony jó volna egy olyan képzés, lehetőség, ahol a gyerekek egész kicsi korban elkezdhetnék gyakorolni az autó kezelését, ismerkedhetnének a KRESZ szabályaival, megtanulnák a felelősséget ‒ véleményünk szerint egy ilyen szimulátorparknak és a hozzá kapcsolódó, korosztályos oktatásnak lenne létjogosultsága és sikere. Ezzel együtt a „B” kategória alsó határa itthon 17 év, és a világ legtöbb országában is ehhez hasonló. Nem azért, mert egy nagyra nőtt 10 éves nem tudna fizikailag elvezetni egy autót, hanem mert ez az a kor, ahol feltételezik, hogy az ember képes vállalni az ezzel járó felelősséget.

A válasz tehát, hogy olyan hamar szerezzük meg a jogosítványt, amilyen hamar csak tudjuk, illetve telik rá. Nagyon nagy különbség lehet a kamaszként és a felnőttfejjel, különösen 40+ évesen elsajátított készségek között, miközben nagyon nem mindegy persze, hogy hány „km” van az illető lábában, mennyire folyamatosan gyakorolja a megszerzett képességeit.

Mikor hagyjuk abba?

Ez a kérdés még sokkal kényesebb, mint a kezdetek. Semmiképp ne hagyjuk abba csak azért, mert nem megy jól, mert gyakorlással, tanulással a legsutább emberből is lehet elfogadható sofőr, ha ralibajnok nem is. Általánosságban azt mondhatnánk, hogy akkor hagyjuk abba, amikor a fizikai és szellemi képességeink már nem elegendőek a biztonságos közlekedéshez. Ha a szemünk, hallásunk, reflexeink, koncentrációkészségünk jelentősen leromlott, és ezt észrevettük, illetve orvosi vizsgálatok és jóindulatú visszajelzések is megerősítik (a „vak vagy ****?” nem tartozik ide, bár intő jel lehet), érdemes elmenni egy komolyabb vizsgálatra, és az alapján meghozni a döntést. Ugyanígy, ha idős korban vagy valamilyen egészségügyi változás hatására már nem érezzük komfortosnak a vezetést, ha korábbi magabiztosságunk elillan, ha stresszként élünk meg hétköznapi forgalmi szituációkat, szintén érdemes elgondolkodni a vezetés abbahagyásán. Nem kell, hogy egyúttal látványosan visszaadjuk a jogosítványunkat is, hiszen „vésztartalékként” akár meg is tarthatjuk, hosszabbíthatjuk azt.

Lényeg, hogy a döntést, mi szerint valaki vezet vagy sem, nem szabad presztízsszempontok alapján meghozni. Lehetett valaki autóversenyző korábban vagy hivatásos kamionos sok millió balesetmentes kilométerrel a „lábában”, ha mostanra a körülményei, állapota drasztikusan megváltozott. Nyilvánvaló, hogy ez egy nagy döntés, és talán a képességvesztés egy olyan lépcsője, amellyel nagyon nehéz szembesülni, és szinte heroikus fegyelmet kíván, mégis érdemes időről időre felülvizsgál(tat)ni önmagunkat a közjó és utasaink érdekében.