Alapvetően az átlagautósok többsége élete során 10-nél kevesebb autót birtokol, de akár csak vezet is. Mindenkinek van egy „első autója”, és persze egy utolsó is, a kettő között pedig habitusa, anyagi- és élethelyzete szerint váltogatja a kocsijait. A carXpert szervizhálózat aktuális bejegyzésében azt a kérdést járjuk körbe, mikor is cseréljük le, szoktuk lecserélni az autónkat?
Az alapgondolatunk az, hogy ha lehetősége van rá, nagyjából senki nem akar 20-30 éves kocsival járni a veteránosokon kívül, de ők egy külön, védett faj, a fogyasztói társadalom terhelt vagabundjai. A „természetben” csak ritkán találkozunk velük, ilyen szempontból nem tényezők. Nézzük, hogy mit hoznak az egyes életszakaszok az ember életébe autós szempontból.
Fiatalon
Az ember azzal jár, amire pénze van, és persze vannak, akik már egészen fiatalon sok pénzből vett autót használhatnak, illetve még sokkal többen buszoznak és kerékpároznak kora huszonévesen, de nézzük a középutat. Régen a fiatalkori autózás a nagypapa Trabantját, Ladáját jelentette, a mai nagypapák már szerencsés esetben egy öreg Golfot vagy régi Swiftet hagynak az utódokra. Ezeket az öreg kocsikat aztán a „hálátlan” unokák, amint lehet, lecserélik, ha csak nincs hozzá erős, személyes kötődésük (vagy a nagyapjuk nem volt különösen vagány, hogy sportkocsival járjon), ez esetben vesznek mellé egy „járós” másikat. Ez a fickós ferdehátúak, az öreg, de haladós BMW-k, vagy épp a „mindegy, csak guruljon” autók kora, ami többnyire a házassággal, de legkésőbb az első gyerekkel elmúlik.
Családdal
A többség a nagyobb beltér irányába mozdul el, ha megszületik az első gyereke, ez ráadásul kiváló alkalom arra is, hogy az ember lecserélje a kissé megunt kocsiját. Egyébként a „nagyobb kocsi kell” késztetése lényegében független attól, hogy előtte mivel járt az illető, hiszen, ha eddig egy nagy autóban ült egyedül, akkor nyilvánvaló, hogy többedmagával még nagyobbra lesz szüksége. Végül aztán csak bekerül az udvarra a vágyott emelthasú (ez a SUV-os építés ma már olyan, mint a kardfog a jégkorszak-paródiákban, mindenre rá lehet akasztani), és akkor csak tesszük bele a kilométert. A körülményeink és igényeink, ha csak nem kezdünk építkezni, nyitunk zöldségesstandot vagy vállalunk 3-nál több gyereket, nem nagyon változnak majd. De akkor mégis meddig járjunk az adott autóval? A kérdés nagyon szubjektív, és több „iskola” létezik.
- Aki megteheti, és retteg a műszaki gondoktól, az azt mondja, hogy 5-7 évente, de legkésőbb valamivel 200 000 km futásteljesítmény előtt mindenképp lecseréli az autóját, mielőtt az elkezdene igazán problémás lenni. Velük is bőven lehet vitatkozni, de vannak erős érveik.
- Akik új vagy újszerű autót vesznek, gondolkodhatnak úgy is, hogy addig használják, míg „ki nem rohad alóluk”. Az adott kocsit legalább ismerik, és egyébként is, „ilyen autóárak mellett…”, stb. Ők azok, akik rendszerint nagyon elszomorodnak, amikor belefutnak az első, sok száz ezres vagy milliós javításba, de mivel a kocsit hibásan nem lehet, vagy nem akarják eladni, megcsináltatják, később pedig „bolondok lennének eladni, most költöttek rá egy vagyont”. Ők azok, akik alól tényleg ki tud rohadni egy kocsi, vagy, mivel nem fiatalodnak, ők hagynak autókat az utódaikra, változó állapotban. Mert ne gondoljuk, hogy csak mert megöregszik valaki, mindjárt hozzáértő lesz, gondos vagy igényes. Ha előtte nem volt az, az öregedés ezen csak rontani fog, az Eastwood-féle Gran Torino nem dokumentumfilm. Ugyanakkor, ha valaki lelkében mégis Eastwood, és figyel a kocsira, beleszaladhat 600-800 ezer vagy 1 millió km-be, hiszen karbantartással a 100 éves autók is működőképessé tehetők, csak pénz és elkötelezettség kérdése. Ha valakinek nem hiányzik a távolságtartó tempomat meg az Android-tükrözés, ugyan miért ne használhatná a kocsiját, ameddig a környezetvédelmi szabályok engedik?
- Vannak más, érvényes forgatókönyvek is. Ilyen, amikor apa egy öröm- vagy presztízsautóval (gyakran ugyanaz) mászkál, anyának pedig marad a mamataxi a gyerekek hurcolásához, egy egyterű vagy más nagy batár képében.
- Jellegzetes az a kapuzárási pániknak tulajdonított tünet is, amikor valaki 60 körül megveszi álmai autóját valamilyen hasznontalan kétüléses, esetleg kabrió képében, hogy aztán ne merjen vele gyorsan menni.
Család nélkül
A többgenerációs, nagy házakban is jellemzően csak a két idősödő szülő harangozik egy idő után, míg rá nem jönnek, hogy felesleges ennyi pénzt és munkát áldozni arra a 3 helyiségre, amit valóban használnak, és elköltöznek egy sokkal kisebbe. Ugyanígy válik feleslegessé az egyterű vagy általában a nagyautó a nyugdíjas évekre. Sokan, ha megtehetik, ilyenkor veszik meg az „utolsó autójukat”, mondjuk valami emelt kisautót, míg mások addig használják a feleslegesen nagy, családi kocsit ameddig le nem kell mondaniuk a vezetésről.
A fentiek alapján könnyen belátható, hogy miért jön ki a többség 4-6 autóból egész életében, ami egyenként 8-10 év használatot feltételezve nagyjából le is fedi az emberek autóvezetős korszakát. Azok, akik már 5 évesen versenygokartban ülnek, jellemzően egészen más viszonyt építenek ki az autókkal, ahogy a benzinvérű hobbisták vagy az ultragazdagok is (szintén gyakran esik egybe a három), de a többségünknek errefelé meg kell elégednie 10-nél kevesebb autóval egész életében. Mindezek miatt gondolhatnánk, hogy az a néhány alkalom, amikor autót vesz az ember, sok mindent meghatároz, de ez mégsincs így.
Egy mai átlagos, de akár luxusautónál szinte mindegy, hol gyártották, hogy milyen emblémát hord az orrán. Mind megbízható és kényelmes, még ha nagy szórással is, és mindegyik tud gyorsabb lenni, mint kellene. Nyilván más egy sok száz lovas rombolóban ülni, mint egy háromhengeres kisautóban, de kellő távolságból a funkcionális különbség megszűnik, és 75+ évesen nagyon nem ez lesz majd a legfontosabb, ahogy 20 évesen sem ez volt.
Összességében tehát mindenki akkor és úgy cserélje az autóit, ahogy akarja és tudja, a gyártók és adószedők nagy örömére, de jó, ha közben tudja, hogy mindez talán nem is olyan fontos, mint gondolná.
