Nem sok konzervatívabb, (német) „felső középosztálybelibb”, megállapodottabb és megnyugtatóbb dolog állhat a garázsban egy Mercedes E-osztálynál. Lényegében mindegy, hogy a kombiról (T-sorozat) vagy a klasszikus szedánról van szó, ahogy lehet benzines vagy dízel is, de az AMG-féle extremitások, a villanyosítás már kilóg az elképzelésből, miközben a modell persze, hogy ilyen hajtásláncokkal is kapható, sőt! Csak a „csillagosok” kínálnak olyan plug-in hibridet, ahol a hatótáv növelését dízelmotorra bízták. Ez már önmagában egyesíti a két legtakarékosabb megoldást, különösen, hogy a dízelmotorok állandó fordulatszámon kiemelkedően hatékonyak és tiszták (igen, nem tévedés, tessék utánajárni) tudnak lenni.

Az Auto Check Center szervizhálózat mostani írásának témája, az E-osztály, tehát lényegében az alapmotorokkal is nagyon jó kocsi. Az E200 204 lóerő, a 220d pedig 197. Mindkettő bőven elég a dinamikához. Csendesek, elegánsak, nem esznek sokat. Innen persze még bőven van feljebb. A sorhatos, nagyobb dízelek és benzinesek szinte már egy másik ligában játszanak, a kocsira pedig szinte bármennyit költhetünk pluszban a benzines alapváltozat 25 millió körüli ára felett.

Ilyen tételek lehetnek az összkerékhajtás, a belső kárpitok, a napfénytető, a vonóhorog, a prémium(abb) hangrendszer, a speciális fényezés, az erősebb motor, a plug-in technológia (akár dízellel), az automatikusan behúzódó ajtók, a háromképernyős csoda-cockpit, head-up, a légrugózás stb. Tehát egy E-osztályba lényegében mindent kérhetünk, amit ma a Mercedes kínál, és ez nem kevés. A hazai képviselet honlapján egy E-osztályt néhány kattintással elvihetünk jóval 40 millió Ft fölé is. Hogy ez sok vagy kevés, nyilván pénztárcafüggő, ahogy az is, hogy ennyi pénzért épp egy ennyire konzervatív, mégis high-tech autóra esik-e a vevők választása. Mindenesetre a Mercedes az új E-osztállyal sikeresen demonstrálta, hogy nem felejtette el a saját értékeit, és még mindig tudja, hogy mitől lesz egy autó Mercedes-Benz. Egy ilyenbe beülve az ember megbocsátja a márkának a teljes mai villanyautó-sorozatot, a korábbi S és E bazári fényeit, vagy épp a 2000-es évek elejének brutálisan rohadó karosszériáit.

Az egész kocsiról sugárzik egy visszafogott, mégis elegáns értékrend, a még éppen tolerálható luxus, a „gazdag vagyok, de nem értelmetlenül” üzenete. Aki E-osztályt vesz, arról sejtjük, hogy vehetne mást is, feltűnőbbet, „gonoszabbat”, agresszívebbet, egyértelműbben dominánsat, mondjuk egyet a szokásos, nagytermetű SUV-ok közül, és persze, hogy nem is kellene messzire mennie, hiszen a Mercedes kínálata is tele van ilyenekkel. De nem. Az E-tulajdonos nem akar 800 Le-t (vagy nem akarja mutogatni azt, ez is megoldható), nem akar mindenáron 5 km-ről is „győztesnek” látszani. Persze „vesztesnek” sem, mert az álszerénység sem jobb, mint a kivagyiság. Ő pont olyannak akar látszani, mint az autója. Veleszületett, természetes elegancia, (felső)középutas szerénység és végtelen magabiztosság, aminek nincs szüksége a mára sztenderddé lett, SUV-os kompenzációkra. Egy E az nem „Merdzsó”, nem „Merga”, még csak nem is „Merci”. Ez maga a Mercedes-Benz, az aranymetszés középpontjában álló, változásban is örök modell, aminél bármi, ami több, felesleges, ami kevesebb, az pedig kompromisszum.

Az új E-osztály tehát úgy lett jó, ahogy van, és bár klasszikus luxusmárkához méltóan az egekig tudjuk extrázni és emelni az árát, már az alaphoz közeli kivitelekkel sem tudunk nagyot hibázni. Más kérdés persze, hogy akinek ma magánszemélyként van 25 milliója autóra, nem biztos, hogy egy alap E-osztályt fog venni, hiszen ennyiért a világ már nagyon sok autós csodát tartogat. De ha mégis, szinte biztos, hogy nem bánja meg.