A különbözőség elfogadása sokak számára nem könnyű. A jelenség oka egyszerű: az ember lelki békéjéhez kell, hogy saját magát, viselkedését, tulajdonát stb. jónak, normálisnak lássa, ebből pedig akár következhet az is, hogy „ha én vagyok a jó, akkor minden egyéb csak rossz lehet”. Ez persze nem egy társadalomkutatási cikk, hanem az Automeister szervizhálózat legfrissebb bejegyzése, ezért nézzük, mi következik mindebből a közlekedésben és az autózás világában.

Az emberekbe kódolva van, hogy a rossz ellen harcolni kell. Ha én vagyok a jó, akkor értelemszerűen a következő „rosszak” ellen harcolok az utakon, a teljesség igénye nélkül:

• A mocskos, újgazdag tolvajokkal (értsd: bárki, akinek nálam láthatóan drágább autója van);
• Bárkivel, aki „szerszámhosszabbítóval” közlekedik (minden sport- vagy gyors autó);
• A lerobbant bontószökevényekkel (bárki, akinek olcsó, öreg a kocsija);
• A közveszélyes nyikhajokkal (mindenki, aki nálam 10+ évvel fiatalabb);
• A pofátlan, antiszociális bűnözőkkel (mindenki, aki szabálytalan, vagy mások rovására helyezkedik a forgalomban, nagy átfedésben az első csoporttal);
• A balfék, bringás hipszterekkel, akik előttem kóvályognak (minden kerékpáros);
• Az őrült motorosokkal (minden motoros őrült, született vesedonor, be kéne tiltani, amúgy is dühítő, hogy mindenhol gyorsabbak);
• A gonosz zsarukkal (mind az, pedig csak egy pohárral volt és csak kicsit mentem gyorsabban);
• A vasárnapi vezetőkkel és a mazsolákkal (bárki, aki nálam lassabb vagy bizonytalanabb);
• Azokkal, akiket már nem szabadna volán mögé engedni (bárki, aki nálam 10+-évvel idősebb).

Ha az olvasó most belegondol, hogy akkor a közlekedés résztvevőinek kb. 85%-a az ellenségem, akivel harcolnom kell, nagyjából jól saccol. Ilyen túlerő ellen persze kilátástalan lenne, de szerencsére az ellenséges tábor is megosztott, ugyanis a fentiek közül is bármelyik ellenségnek tekinti az összes többit, velem együtt, tehát lényegében a közlekedés mifelénk egy mindenki mindenki ellen háború. Persze lehetne rosszabb is és sok helyen tényleg rosszabb ‒ még mindig a közlekedésről beszélünk. Például tompítja a harc hevét, hogy az autójavítás drága, ütközni meg még veszélyes is, ezért mindenki úgy harcol, hogy közben azért a „fegyverekben”, a járművekben ne essen kár, tehát valójában, fizikailag lehetőleg nem konfrontálódik a többiekkel, néhány kirívó, rendőrségi esetet leszámítva. Hogy akkor hol ebben a harc? Hát fejben.

Vezetek az átlagos forgalomban, összeszorított fogtöméseim között folyamatosan káromkodom, gyalázom a körülöttem hömpölygő ellenséget. A gyengébbet fölényesen lenézem és igyekszem ellehetetleníteni, leszólni, az erősebbet izzón gyűlölöm. Zárom a szöget, nehogy elém soroljanak, gyorsítok, ha elsőbbségem van: „csak mögöttem, kispajtás”. Ha megelőznek, „hova siet a barom, úgysem nyer vele semmit”, ha feltartanak, „mit tötyörög ez a félnótás, nem érek rá”. Ideg vagyok, pulzusom fent, izmaim merev harckészültségben, egyes, kuplung kinyomva, hogy elsőként indulhassak. Hiába szól a zene, hiába hűt a klíma, dübörög az adrenalin. Gladiátor vagyok, és már a parkolóból kihajtva érzem, hogy engem nem kapnak el élve. Csak az a baj, hogy ezzel a mentalitással könnyen, a szükségesnél gyakrabban igazam is lesz.

Illusztrációnk forrása: Joseph Mietus/Flickr