Nemcsak az autós médiumokban ment nagyot az utóbbi időben az elképzelés, mely szerint lakott területen az alapértelmezett sebességhatárt 30 km/h-ra is le lehetne vinni a mostani ötven (anno 60) helyett. A kezdeményezés mögött a csapda, egyben meghatározó (egyetlen?) érv: egy gázolás során lényegesen magasabb a gyalogos túlélési esélye, ha 50 helyett 30-cal üti el valaki. Mindez tény, fizika és statisztika. Nehéz vitatkozni azzal, hogy minden értelmetlenül ‒ gázolással ‒ elvesztett élet pótolhatatlan veszteség, tragédia stb., ami 30-as tempóval (közlekedve, nem előírva) kisebb eséllyel következne be. Ha bárki ebben a témában úgy kezdi a mondatot, hogy „De…” vagy „Ugyanakkor…”, azonnal megkapja, hogy lelketlen, és „mondd ezt az áldozatok családjának”. Nos, ezt a minősítést kockáztatjuk az Auto Check Center szervizhálózat mostani írásával, amikor hozunk néhány szemben álló érvet.
A csapda nem is ebben, hanem a felvetés módjában van, amely eleve tényként (premissza ÉS axióma) kezeli, hogy a 30-as korlátozás önmagában érdemben csökkentené a halálos gázolások számát. Ebből aztán erkölcsi alapon csak egy lépés következhet. Tehát nem azt vitatjuk, hogy mi a helyes döntés, hanem azt, hogy az axiómának beállított állítás (premissza) valóban megingathatatlan-e, vagy nagyon is bizonyításra szorul?
Alapvetően a dilemma, mint annyi kérdésben, ismét az, mennyire kell érvényesülnie a kisebbség, jelen esetben a leendő áldozatok és környezetük érdekeinek a többséggel, tehát a közlekedni kívánó gépjárművezetőkkel szemben? Ha mindkét csoport azonos súlyú érdekekkel lenne jelen, nyilvánvaló lenne, de itt az elgázoltak, és a környezetükben élők a teljes életüket kockáztatják, míg a közlekedők ugyebár csak némi, lakott területen belül még vállalható időveszteséget. Mindkettő érték, de nagyon nem azonos. Ugye milyen egyértelmű? Már „csak” azt kell eldönteni, hogy hány elgázolt gyalogos élete felel meg az autósok haladás iránti törekvésének, és megszülethet a döntés. Az árfolyammegközelítés mint felvetés morbid, de szándékosan sarkítunk, mert így szeretnénk rávilágítani, mennyire nem érdemes összetett problémákat leegyszerűsített megoldásokkal kezelni akkor sem, ha a karakteres kijelentéseknek nagyobb a publicitása.
Évente változó, de 100-200 gyalogos hal meg Magyarországon gázolásban, és nagyjából évi 2000 gázolás történik, amelyek az ijedségtől a halálos kimenetelig sokféleképpen végződnek. Ezek közül 600 esetben kizárólag a gyalogos felelőssége, felelőtlensége az eset oka, míg a többi esetben a felelősség megoszlik, vagy egyértelműen a járművezetőé.
Tehát a továbbra is kellemetlen összevetésben mintegy 100-200 vagy, szemlélet függvényében 2000 gyalogos élete áll szemben körülbelül 5 millió gépjárművezető, plusz a biciklisek közlekedési érdekeivel. Egy gyalogos megijesztése – élete – áll szemben 2500 sofőr haladásával, hogy megkönnyítsük a számítást. Innentől már nem mindegy a vélemény kialakításánál, hogy valaki a gyalogosok vagy a járművezetők közé sorolja magát, illetve volt-e hasonló tragédia a környezetében, de a helyzet ennél is bonyolultabb.
Egy gyalogos, ha gondolkodik, körülnéz, ellenőrzi a közlekedési helyzetet és nem viselkedik felelőtlenül, lényegében soha nem lesz gázolás áldozata, és egy autós, ha ugyanígy jár el, szintén nem gázol el senkit. A gond abból van, ha valamelyik, vagy mindkét résztvevő felelőtlenül jár el (beszámítható, cselekvőképes emberekről beszélünk, aki nem ilyen, azért meg más tartozik felelősséggel).
Tehát, ha mindenki betartja a rá vonatkozó szabályokat és elvárható viselkedési normákat, tehát nem veszélyezteti magát és/vagy másokat, akkor gázolások elvétve fordulhatnának elő, legfeljebb váratlan rosszullétek vagy műszaki hibák esetén, de szinte soha nem erről van szó.
Nem elrugaszkodott ezért a kijelentés, hogy a gázolások oka szinte kizárólag a résztvevők felelőtlensége, amellyel áthágják az elvárható viselkedési normákat, pedig ezek nem bonyolultak: Nézzek körül, mielőtt... Ne közelítsek 80-nal egy gyalogátkelőhelyet. Ne közlekedjek nindzsaruhában éjjel, kivilágítatlan úttesten. Autósként figyeljek rá, ha valaki átkelne vagy közlekedik az úton, akkor is, ha nekem van elsőbbségem. Ne higgyem, hogy át tudok még rohanni, várjam meg, míg elmegy. Ne üljek piásan volánhoz. Sok ilyet lehetne sorolni. Evidensnek tűnnek? Pedig nagyon nem azok, pontosan az ilyen kézenfekvő viselkedési szabályok be nem tartásából következnek a gázolások és bizony, alig van köze a valós történéseknek ahhoz, hogy az adott szakaszon 30, 50 vagy 80 a megengedett sebesség. Aki felelős, betartja, de aki felelős, az amúgy sem üt el senkit, aki szintén felelősen viselkedik. Ezzel szemben az autósok zöme Magyarországon (is) érdemben gyorsabban közlekedik a megengedettnél. Demagógnak hangzik, de mindegy, hogy az 50-et vagy az elképzelt 30-at nem tartják be, a járókelők pedig szinte mániákusan szeretnek az úton gyalogolni akkor is, ha van járda. Sorolhatnánk, minden normára többféle normasértés jut.
A kérdés az, hogy akkor mégis mivel lehetne lejjebb szorítani a statisztikát, és radikálisan csökkenteni a gázolások számát? A bevezetőben említett sajtóorgánumok lelkesen példálóznak azzal, hogy több német, norvég és ki tudja, milyen városban „bevezették a 30-at” és lám, rögtön csökkent a gázolások száma, nemcsak a halálosaké. Aki lassan megy, az elől könnyebb elugrani és a sofőrnek is több ideje marad reagálni, talán ez is tény. Egyébként az is, hogy a példaként hozott eredmények helyszínén, vagyis a német, norvég etc. városokban az autóvezetők, ahogy a gyalogosok is, más régiók lakóinál nagyobb arányban hajlamosak betartani a szabályokat és normákat. Hogy miért, az messzire vezet, de figyelmen kívül hagyni nem érdemes.
Mi következik mindebből? Egyszerűsítve (ajjaj) az, hogy a szabályok megváltoztatása csak a szabálykövetők életét keseríti, miközben a balesetekért minden esetben azok felelősek, akik nem követik a normákat. Ergo: bármilyen olcsó és népszerű, ha valóban kevesebb halottat szeretnénk látni (mi speciel egyet sem), nem szabályt kellene módosítani, hanem növelni a szabálykövetők számát. Hogy ezt edukációval, pl. hatékony, korai közlekedési neveléssel vagy kényszerrel, retorziókkal érik el, mint a fekvőrendőrök és traffipaxok, habitus és szándék dolga. Azt gondoljuk, hogy hosszú távon a legjobb a kettő ötvözete lehet, miközben bizony, mind a kettő bonyolult, és viszi a pénzt ahelyett, hogy hozná. Önmagában az 50 átírása 30-ra viszont nagyjából annyit ér majd, mintha jogszabályban tiltanánk az öngyilkosságot, vagy kötelezővé válna a szeretet.
