… vagy épp szakad, ahogy azt mostanság gyakran látjuk, de ez a lényegen nem változtat. Az utak és rajtuk a kerekek nem úgy tapadnak, mint „normál” esetben, ha ez alatt a meleg, száraz és tiszta aszfaltot értjük. Van, aki szerint akkor a legrosszabb, amikor csak pár csepp esik, és az úttest „nyálkás” lesz a por és az eső keveréktől. Mások az „aquaplaning” rémével riogatnak, amikor egy nagy pocsolyába hajtva a kerekek felúsznak, és „irányíthatatlanná” válnak. Sokan a vizes avarról mesélnek rémtörténeteket, a latyakról, a hóról, a felhőszakadásról. A történetek jellemző és ki nem mondott adaléka azonban, hogy ‒ figyelem, sarkos megfogalmazás következik ‒ a mesélők vagy a főszereplők nem tudnak rendesen autót vezetni.

Talán lehet árnyaltabban fogalmazni, de a lényeg: ahogy mondjuk a nyelvismeretnek vagy a testi erőnek, úgy az autóvezetésnek is vannak fokozatai. Van, aki csak tőmondatokat beszél egy idegen nyelven, vagy egy kisebb bevásárlás hazacipelésével is túlvállalja magát, míg mások anyanyelvi szinten beszélnek, 150 kg-mal nyomnak fekve, vagy kamiont húznak a fogukkal. Az autóvezetésnél a belépőszint nagyjából az éppen csak, frissen megszerzett jogosítványnál kezdődik ‒ és a többség számára itt is ér véget, 60 év vezetés és sok 100 ezer km után.

Bár az évtizedek óta közlekedő hölgy- és úrvezetők roppant gyakorlottak, de csak abban a szűk komfortzónában, amit a mindennapi szituációk jelentenek. Hasonlóan ahhoz, mintha valaki soha nem használna egy nyelven 200 szónál többet, vagy fel tudna emelni 10 kg-ot, de 11-et még soha nem próbált. A kissé „túltolt” hasonlat lényege, hogy az útviszonyok bizony csak az év egy részében ideálisak. Gyakran esik, szeles az idő és bár a hó ma már ritka, jég, olajfolt, vizes avar, kavics- és sárfelhordás gyakran előfordul. A sofőrök pedig, mivel soha senki nem készítette fel őket az ilyen helyzetekre, vagy lecsúsznak az útról, jelentős anyagi kárt szenvedve és okozva (és szerencséjük, ha senki nem sérül stb.), vagy megússzák ugyan, de érzik, hogy nem rajtuk múlott. Az utóbbiak szoktak rémtörténeteket mesélni a „semmiből jövő jégfoltról”, amin megpördültek, de nem lett baj.

Talán nem árulunk el nagy bölcsességet, ha azt mondjuk, hogy bár mindenhez kell egy kis szerencse, valójában gyakran csak azon dolgok összességére értjük, amelyek kívül esnek a tudatos tartományunkon. Ami az egyik sofőrnek a szerencsén múlik például egy megcsúszás vagy egy ütközés, („rosszkor voltam rossz helyen, pech”), az a másiknak csak egy helyzet, amit az ismert és begyakorolt autókezelési technikával, megfelelő helyzetfelismeréssel megoldott, miközben elégedetten konstatálja, hogy jól ismerte fel és megfelelően kezelte. A jó hír az, hogy a balesetek, károk 95%-a elkerülhető lenne, ha a résztvevő sofőrök felelősen viselkednének és tényleg tudnának vezetni. Az autó kezelése ugyanis gyakorolható. Nem kell, hogy mindenki egy ralibajnok szintjén bánjon az autóval, az a másik véglet. Az évente kötelező vezetéstechnikai tréninget viszont érdemes lenne behozni a hazai gyakorlatba. Egy ilyen tréningen a „civilek” megtanulnák összeszedni az autót egy megcsúszás után, és felismerni a forgalmi helyzeteket azon túl, hogy kinek van elsőbbsége, hiszen tudjuk: annak, akinek megadják, a többi már „jogászkodás”.

Az első bekezdésben felsorolt helyzetek (pocsolya, nyálka, avar, jég stb.) ugyanis, ahogy az összes többi hasonló, bizony viszonylag könnyen kezelhető lenne. Ha valaki felismeri, hogy mi történik, ha tudja, hogy az adott helyzetben mikor fékezzen, mikor adjon gázt, mikor nyomja ki a kuplungot, merre és hogyan kormányozzon, többnyire nem lenne baja az ijedtségen kívül, bár az sem szükségszerű. Lehet, hogy soha nem kell használnia a vezetéstechnika tréningen tanultakat, miként az is lehet, hogy a felelősségbiztosításra sem lesz soha szüksége. Csakhogy a magabiztosabb, tudatosabb autókezelés és helyzetfelismerés a mindennapi forgalomban is sokat segít(ene) a közlekedés minden résztvevőjén, és megelőzné a károk zömét. Ezzel szemben a biztosítás „csak” az utólagos kárenyhítést szolgálja. Ezért is tartjuk jó ötletnek a vezetéstechnikai tréningeket, és ha már közös az érdek, egy részét fizethetné akár a biztosító. Addig pedig, amíg ez talán egyszer megtörténik (vagy be nem köszönt a teljesen önvezető autók kora, amit mindig a következő 5 évre ígérnek), ha mégis megesett a baj, hozza be a carXpert szervizhálózat valamely tagjához a kocsit. Ha lehet, helyrehozzuk, ha pedig nem lehet vagy nem érdemes, azt is nyíltan meg fogjuk mondani, ami szintén értékes tudás lehet.