Hosszú és élvezetes írások foglalkoznak azzal, hogyan vált lehetségessé néhány száz év, vagy akárcsak néhány évtized alatt mindaz, amit az adott kor véleményformálói nem tartottak lehetségesnek. Ismerünk mondást arról, hogy a vasból készült hajó nem úszhat, illetve levegőnél nehezebb tárgy nem tud a levegőbe emelkedni. Tucatnyi példát hozhatnánk az informatikából, ami 60 éve még alig létezett, mégis korunk legfontosabb területe.
A ló másik oldalán az elmúlt 100 évben mindig 20 évvel későbbre jósolt repülő autók vannak, és már van is egy csomó modell, ami képes erre. Csak épp a repülés, tehát egy tömeget fizikailag elemelni a földtől annyival több energia, mint gurítani, nem beszélve a forgalomszervezés gondjairól, hogy eddig nem igazán terjedtek el.
Napjainknak is megvannak a maga népszerű fantáziái. Legyen szó a küszöbön toporgó mesterséges intelligenciáról, brutális energiasűrűségű akkukról vagy kvázi korlátlan energiát adó fúziós erőművekről, az áttörés nagyon hosszú ideje a levegőben van ‒ aztán néha, mire eljön, már alig vesszük észre, mert az adott technológia nem a semmiből jött, hanem körülöttünk alakul ki.
A mobiltelefon nagyon menő volt ugyan a kezdetekkor, de senkinek nem okozott kultúrsokkot ‒ a technológia elvi lehetősége „benne volt a levegőben”. Regényekben olvashatjuk, mit jelentene néhány modern tank mondjuk 150-200 évvel ezelőtt egy ütközetben, de valójában nem sok mindenre lehetne használni; az adott korban nemhogy a karbantartásához szükséges anyagok nem álltak rendelkezésre, de még olajfúró tornyok sem léteztek. Ugyanígy, egy pl. 200 lóerős, teljesen hétköznapi személyautó szinte bármilyen, 70-80 éve szervezett autóversenyt megnyerne egy jó pilótával ‒ az első olajcseréig vagy ütközésig, mert utána menthetetlen lenne a kor technológiai szintjén.
Amit mondani akarunk ezzel az, hogy minden látszat ellenére a tudomány és vele a technológia fejlődése nem nagy robbanásokkal, hanem sok kis pukkanással halad előre, hiszen egyik felfedezés, fejlesztés teszti lehetővé a másikat. Különösen igaz ez ma, amikor bármilyen információ, eredmény percek alatt közkinccsé tétetik, nehogy bárki elhappolja azt a bizonyos 15 perc hírnevet és az azzal járó kutatás-finanszírozást.
Tehát, kedves olvasónk, barátunk: ha a mindennapos hírek alapján arra számítasz, hogy holnaptól egy új „találmánnyal” megduplázódik a villanyautók kapacitása, a felére esik le az áruk, vagy hogy egy hirtelen áttöréssel valóban bárki számára elérhetővé válik a fúziós energia, ki kell ábrándítanunk, ez így nem fog megtörténni. Pontosabban: ez nem így fog megtörténni. Telnek majd az évtizedek, és a hétköznapok fokozatosan közelednek majd ezekhez a most formálódó elvárásokhoz, ahogy az például az autókkal is történt az elmúlt több mint 100 évben. Eközben új elvárások, remények ébrednek majd az új tudományos eredményekre alapozva, miközben teljesen természetesnek vesszük majd azt, amiben ma még csak reménykedünk.
Ez a fejlődés ráadásul az ember élettartamához képest elég lassú is. A 20-30, sőt 50 évvel ezelőtti autók használati értéküket, kezelésüket tekintve nem is különböztek olyan nagyon a maiaktól ‒ miközben egy 100 éves autóval azért meggyűlne a mai úrvezetők baja, de 100 év keveseknek adatik (ebben sem volt nagy áttörés, ami azt illeti). Könnyen lehet tehát, hogy az unokáink ‒ főleg, ha még meg sem születtek ‒ rácsodálkoznak majd a benzines, kormánnyal ellátott kocsikra az utcán, de legyünk erősek: a gyerekeinknek az autó nagyjából azt jelenti majd, amit nekünk, vagy az apánknak jelentett.
Ennél gyorsabb lesz a fejlődés például az elektronika és az IT-technológia területén, de ‒ bár nem szakmám ‒ én ott sem számítanék túl gyorsan agyi implantokra, ez eredetivel azonosan (jobban?) működő mesterséges szervekre vagy a cyber-regényekből ismert, közvetlen gép-ember interfacekre.
Jogos a kérdés, miért ilyen lassú a fejlődés? Egyrészt, mert a tudomány nem ötletszerűen működik. Először vizsgálják az elméleti hátteret, majd (néha sokkal később, lásd kvantumfizika), amennyiben a technológia rendelkezésre áll, megvizsgálják, hogy a gyakorlatban is működik-e. Végül elkezdenek gondolkodni a gyakorlati alkalmazáson, ami nem mindig kézenfekvő. Ezt követi egy csomó vizsgálat (mennyire biztonságos a technológia stb.), míg termék lesz belőle. Mindez rengeteg képzett, elhivatott embert kíván és még több pénzt, például amiből ezeket az embereket és technológiákat előre, akár évtizedekig fizetik, minden látható haszon nélkül ‒ vö. alapkutatások. A fejlődés tehát nagyban a kormányzatok szándékán és a motiváció erősségén múlik.
Mindenesetre és végül: apró áttörések (pld. az akkumulátorok energiasűrűségében) nyilván lesznek néhány éven, egy-két évtizeden belül, és ezek nem is feltétlen érdektelenek. Olyan volumenű változásra ugyanakkor, amit a médiacímek alapján várnánk (egy lépésre vagyunk a…, küszöbön a…, leáldozott a…, utoljára…) ne számítsunk, mert az ember alig változott az évezredek folyamán, mint ahogy a technológia sem szokott egy lépésben sci-fi fokozatba kapcsolni. Minden egymásra épül, és körkörös kölcsönhatásban van. A technológia a tudományra támaszkodik, a tudomány a társadalomra, a társadalom az emberekre, arra, hogy mi érdekli őket, mire költenek, miben hisznek. Persze ma is vannak kivételes elmék, sőt, talán többekről derül ez ki, mint előtte. De ahogy egy mobilt sem tudnánk használni 50 évvel ezelőtt, úgy a tudomány és technológia emberei is ki vannak szolgáltatva saját koruknak és közegüknek: ma jobban, mint bármikor.
Úgyhogy, kedves olvasó, arra kell kérnünk, ne hozz hozzánk olyan autót javításra, amit csak 30 év múlva fognak gyártani, mert türelmedet kell kérjük, kivéve, ha az egy pimpelt DeLorean, az menni fog…�
