Nem olyan régen ‒ még mielőtt valóban kapni lehetett volna ‒ minden attól volt hangos, hogy a Tesla kisteherautójára, a Cybertruckra 1 millió előrendelés érkezett. Nem rossz egy olyan járműtől, ami nem igazán megy egy töltéssel 500 km-nél többet, viszont nagyon nagy és nagyon nehéz, ráadásul inkább meghökkentő, mint érdekes, viszont az ára átszámítva 21-35 millió Ft, de jellemzően az utóbbihoz van közelebb. Ez tehát egy 100 ezer dolláros termék. A járgány beharangozója a szokás szerint részben szenzációs volt, részben vicces, amolyan igazi Tesla-Musk módra, nyilván ennek is köszönhető a hatalmas hype ‒ amit aztán nem követett vásárlási hullám.
Ugyan sok gyártó örülne annak a 30 ezer kocsinak, amit már eladtak, de az 1 millióhoz képest ez legalábbis nevezhető csalódásnak. Az előrendelők zöme vagy egyszerűen visszakérte a pénzt, vagy nem kérte ugyan vissza, de nem akaródzik neki ténylegesen befizetni az összeget, hogy megkapja az új kocka pickupját. Egyrészt mert drága, és lényegében nem sok többletet ad a brutális gyorsuláson kívül, másrészt mert Musk már többször csökkentette jelentősen az autói árát, amit azért a türelmetlen amerikai vevők is ki tudnak várni ‒ bár ennek még semmi jele, de a múltkor sem volt.
A jelenség tehát minimum érdekes, az Auto Check Center szervizhálózat mostani írásában pedig azt próbáljuk megfejteni, hogy vajon mi állhat mögötte. Miért rajongtak érte, és akkor most miért malmoznak a munkások a gyártósor mellett ‒ szó szerint? Prók és kontrák következnek.
A szóban forgó pickupot rozsdamentes, vastag acéllemezekkel „karosszálják”. Tehát nem olyan anyagból készül, mint mondjuk egy bármilyen normál személyautó, amin az is maradandó nyomot hagy, ha mérgesen rácsapunk a lemezre, hanem vastagságra olyan anyagból, mint pl. egy hagyományos talicska, csak ez nem rozsdásodik. Ez azt jelenti, hogy még kalapáccsal sem könnyű nyomot hagyni rajta. Ugyanennek hátránya persze, hogy az autó nehéz (több mint 3 tonna), és az inox lemezeken minden ujjlenyomat meglátszik, valamint ha ráteszünk egy mágnest, az néhány hónap alatt kikezdi a karosszériát a legújabb hírek szerint.
Rengeteg hely van benne, de mégis alulmarad számos, akár fele ennyibe kerülő amerikai kiteherautóval szemben, amikkel azért könnyebb messzire menni. Nem véletlen amúgy, hiszen az autó (ha lehet így nevezni) 5,7 méter hosszú, 2,4 méter széles. Hasmagassága 20-40 cm között változtatható, és a csúcsváltozat 2,7 mp alatt van 100-on. Állandó összkerékhajtás, hátsókerék-kormányzás és brutális terepjáró képességek. Minden példány üvegtetős, öt felnőttnek kényelmes és majdnem 2 köbméteres a platója ‒ de van hely elől, meg bent az utastérben is bőven. 5 tonnát vontathat, és páncélozott az üvege is. Persze mindezt Amerikában, mert az európai előírásokkal a jármű egyszerűen nem kompatibilis.
Mindez úgy hangzik, és úgy is néz ki, mint egy high-tech tank és egy holdjáró „zabigyereke”, nagyjából olyan, amilyennek a jövőt képzelték az 1980-as években (amikor Musk gyerek volt), többen használták már rá a retrofuturisztikus jelzőt. Nem csoda, hogy az erre amúgy is fogékony amerikaiak ‒ csoda, hogy csak egy millióan ‒ rögtön rámozdultak. Hogy akkor miért nem viszik sokkal többen a gyakorlatban?
Nos, jó kérdés, de talán van köze néhány beépített ellentmondáshoz. Egyrészt villanyautózni még mindig macerás, még akkor is, ha a Tesla folyamatosan fejleszti a töltőhálózatát. Vidéken, ahol egy 6 méteres, 3 tonnás platós járműnek mozgástere van, azért nem evidens a gyorstöltés, de a 100 ezer dollár sem, amit költeni kell rá, hogy aztán részletesen meg kelljen tervezni az utat a töltőpontokkal a szomszéd államba. Oké, az autó megtervezi magától, ha megmondom, hova akarok menni, de ez akkor is korlátozás, ami nem feltétlenül való egy cowboy-nak.
Ráadásul mennek fel az energiaárak, nyilvános töltőről már nem is olyan olcsó működtetni az ilyesmit. Emellett, bár az autó rengeteg extrát vonultat fel, mint az akár 480 méterre világító lámpák és a szokásos Tesla okosságok, belül mégis elképesztően rideg, ingerszegény, látszólag komfort nélküli és barátságtalan, miközben amúgy minden megvan benne a memóriás vezetőüléstől a fedélzeti szórakoztatóközpontig. Csak mindezt kemény műanyagba, rossz műbőrbe burkolva és sorjás szereléssel előadva. Ha belegondolunk, hogy ennyi pénzért milyen csodás autókat kínálnak már nemcsak az európai és amerikai gyártók, de a kínaiak is, mi is elgondolkodnánk. Még villany pickupból is van választék az USA-ban, a Ford sokkal olcsóbb, a Rivian nem feltétlenül, de autószerűbb, és nem marad le műszaki szempontból sem, már ha valaki össze tudja egyeztetni a redneck-életérzést a villanyautózással. Ilyenek azonban úgy tűnik, nincsenek elegen a tengeren túl, Európában pedig ebben a formájában a Cybertruck soha nem lesz az utak réme. Túl nagy, túl nehéz, túl szögletes, túlságosan vállalhatatlan mint közlekedési eszköz, és nemcsak az óvárosban. Ausztráliában még lehet esélye, ahogy az arab olajállamokban vagy Kanadában is, de a Távol-Keleten például soha, Dél-Amerikának pedig túl „UFO” és túl drága, valamint tölthetetlen.
Természetesen mindezzel azért számoltak a gyártók is ‒ talán nem ezzel a 30 ezres számmal, de azzal, hogy nem ez lesz a húzómodelljük. Viszont kipróbálták a drótos, fizikai összeköttetés nélküli kormányzást, a hátsókerék-kormányzásukat, a 48 voltos kisfeszültségű rendszert, az új akkucellájukat és még sok egyebet. Mivel a Teslák modellciklusa napjaink trendjéhez képest példátlanul hosszú, még az is lehet, hogy néhány év múlva azt mondják majd: megérte piacra dobni.
